írta: Dani

Sok csapat írt már összegzést, számvetést, próbálta megismerni és megismertetni a pályatársakat, kinek milyen élményt jelent egy-egy csapat netes naplóját, videóit, fb-os felületét megismerni, és azon belül a csapattagokat is. 

Én inkább arról gondolkodtam el, hogy mi is volt, illetve lett volna fontos, mielőtt erre a versenyre vagy egy hasonlóra jelentkezik, belevág az ember. 

Nagyon kell ismerni a társakat, mert a barátság, osztálytársság egy dolog, de egészen más, amikor éles helyzetben néhány dologról mást gondolunk, leadási határidő a sarkunkban topog, és valahogy mindenkinek igaza van. Megoldhatatlannak látszó feladat, és mégis kell a megoldás, lehetőleg azonnal.

Másik dolog az önismeret kérdése, hogy mikor, mire vagyok képes. Néha meglepődtem magamon is, volt pozitív, volt negatív élmény is ezen a téren. Viszont rájöttem, rájöttünk, hogy vannak rejtett tartalékaink, és ez nagyon jó.

És itt van a bizalom kérdése. Hát ez az egyik legnehezebb. Elfogadni azt, hogy igen, a társam is képes megírni a blogbejegyzést, megoldani a tesztkérdéseket, elfogadni azt, hogy ha a mentorunk valamire nem bólint rá azonnal, akkor nem kötözködik, csak még van bennünk valami, amit még bele kell tenni az adott feladatba és sorolhatnánk. De megtanultuk, és ez már egy nagy nyereménye ennek a játéknak.

Aztán fontos az, hogy a ma élő médiás eszközöket lassan készség szinten kezeljük, a szeretem, nemszeretem fel se merülhet, tudni kell és kész, mint pl. az angolt. És ha nem is életünk fő célja újságíró, webes hírszerkesztő, író vagy profi fotós lenni, bizonyos feladatoknál ne az ima jusson eszünkbe először, hanem a megoldás, vagy az ahhoz vezető út.  Ezen is túljutottunk, ima azért még van, de látszik az alagút vége :)

Lehet mégiscsak valamiféle számvetés lesz ebből? Nem probléma, karakterszámba belefér.

A feladatok során rengeteg új embert ismertünk meg, kit virtuálisan, kit személyesen. Voltak megható, érzelmileg megrázó pillanatok, amik akkor nagyon megérintettek bennünket, és a hatásuk talán sose múlik el, de mindannyiunk nevében írhatom, ezekre szükségünk volt, a gondolkodásunkat, az élethez való hozzáállásunkat sok mindenben változásra késztették. Több csapathoz hasonlóan mi is végignéztük a többiek elkészült munkáit, a fb oldalakat, blogokat, és mondhatjuk, sok színes egyéniség került össze ebbe a játékba. Kár, hogy voltak, akik feladták, bár őszintén bevallva, volt, hogy mi is gondolkodtunk rajta. Azt, hogy ki a jobb, ki teljesített jobban, a zsűri hivatott eldönteni, nekünk minden csapat nagyon szimpatikus volt végig a fordulók során, és szívesen megismerkednénk velük személyesen is.

No és a rajongóink, róluk se feledkezzünk meg. Ők azok akik figyelik mit csinálunk, a neten és akár az utcán, vagy egy folyósbeli beszélgetésen is kommentálják a látottakat, olvasottakat. Nagyon hálásak vagyunk nekik, nélkülük talán más konklúzió születik így a verseny végére.

Eleinte azt gondoltuk, nagyon sokat számít, hogy a fb oldalunk, blogunk mennyi like-ot, mennyi üzenőfali bejegyzést kap. Ez ma is igaz, de kicsit átértékelve azt kell mondani, hogy a legfontosabb az, van-e olyan réteg, akiknek az érdeklődését folyamatosan fenn tudjuk tartani, akik újra vissza-visszatérnek, hogy megnézzék van-e valami új hír, történés. Fontos az, hogy egy oldalt hányszor jelenítenek meg. Saját tapasztalat alapján, ami felkelti az érdeklődésemet és rákattintok, hogy megnézzem mit is rejt a cím, azt már el is olvasom. És sokan vannak így ezzel, bár lehet, hogy tetszésüket vagy ellenvéleményüket nem fejezik ki, nem írják le. Tegyük hozzá, azért az nagyon jó érzés, amikor pozitív megjegyzéseket kapunk, és valójában az is pozitív, ha egy másfajta véleményt kulturáltan megbeszélünk a netes felületek bármelyikén. 

Természetesen ennek is van eredménye, mint mindennek, talán érdemes a fb oldalt megtartani és folytatni azon feladatok szellemében, amiket mi magunknak választottunk a verseny során, és ha csak információk megosztásával is, de segítve ezeket a fontos ügyeket. Ez még a jövő nagy kérdése.

Így a végére – bár még lehetne ezer dologról írni, de ezek voltak, amik mindenképpen kellett, hogy megemlítésre kerüljenek – nem árt őszintének lenni magunkhoz. Azzal, hogy az első forduló feladatait – saját hibánkból – elrontottuk, már akkor látszott, hogy az első néhány csapatba, akik majd a demokrácia táborba mehetnek, esélyünk sincs bekerülni. Közösen úgy döntöttünk, maradunk, kitartunk, és megpróbáljuk magunkból kihozni a legtöbbet, amit lehet. Ezen döntésünkben mentorunknak nagyon sok szerepe volt, a kezdeti tanár-diák viszonyt átértékelve, tényleg mentorként tudtuk őt elfogadni, megérteni. Hogy sikerült-e elérni, amit szerettünk volna? Talán sikerült. Talán nem. Mindenesetre arra büszkék vagyunk, hogy az utolsó percig a fair play szabályai szerint próbáltunk helytállni, a nehéz kezdés után sokat fejlődtünk, és sok kis győzelmet könyvelhetünk el magunknak. 

„Köszönet, megbecsülés, hálaadás. Mindegy, melyik szót használod, mind egyet jelentenek, az örömet. Örülnünk kellene, hálát adni, hogy vannak barátaink, családunk. Örülni annak, hogy élünk, akár tetszik, akár nem. Talán mégsem kell feltétlenül örülnünk, talán a hálának semmi köze az örömhöz. Talán a hála csak annyit jelent, hogy felismerjük, mi is az, amink van. Megköszönjük a kis győzelmeket.” - Grace klinika