"Csak állj mellém!" 

("Valaki szunnyad benned, akiből nincs más...")

Kétszer jártunk a Maci Alapítványi Óvoda Bagoly osztályában, másodszor már konkrét céllal. A feladatunk az volt, hogy a sérült gyerekeknek tartsunk egy rendhagyó, drámás történelem órát az őskorról, azon belül is az eszközkészítés, gyűjtögetés téma körében. 

Mentorunk, szakmai segítőnk drámapedagógus. Nélküle, javaslatai, irányítása és természetesen szakmai tudása nélkül nehezen, vagy egyáltalán nem boldogultunk volna ebben a különleges környezetben. Elhivatottsága és a foglalkozás körülményéhez igazított szakmai tudása, lelkesedése minket is magával ragadott, ezért mind a fejlesztőiskolás gyerekeknek, mind nekünk,egy élményekben gazdag délelőttben volt részünk. 

A sérült gyerekek számára rendkívül fontos az érzékszerveik használata tanulás közben, mi is ebben próbáltunk a segítségükre lenni. A gyűjtögetés és eszközkészítés részleteit eljátszottuk és minden cselekedetünket megmagyaráztuk nekik. Bevontuk őket is a feladatok megoldásába, mindenről kikértük a véleményüket, minden eszközt, termést - amit mi vittünk számukra - megmutattunk nekik. Jó érzés volt számunkra, hogy a közös drámapedagógiai foglalkozáson mi is elősegítettük tudásuk, ismereteik gyarapodását.
A gyerekekkel történt találkozások során kölcsönösen adtunk és kaptunk egymástól. Részt vehettünk egy olyan munkában, mely hozzájárulhat egy különleges bánásmódot igénylő csoport mindennapjainak a jobbításához.
A feladat kreativitást igényelt tőlünk, melynek „mozgósításában” mentorunknak sokat köszönhetünk. A sérült gyerekek között az empatikus készségünk fejlődött talán a legtöbbet, nem is beszélve azokról az érzelmekről melyek megmozdultak bennünk az együtt töltött idő hatására. 

Tanultunk tiszteletet és alázatot, valamint leckét kaptunk felelősségvállalásból is. 

Mindannyian először jártunk SNI-s gyerekek között és az élmény először és talán másodszorra is megrázó volt. De a második alkalommal már ismerősként üdvözöltük egymást, és ez mindannyiunk számára pozitív volt. Ez a két találkozás arra inspirált minket, hogy a jövőben is foglalkozzunk ezzel a témával. Segítenünk kell ezeknek a gyerekeknek a fejlődését és a saját eszközeinkkel kell még élhetőbbé tenni a mindennapjaikat.

A munkánkról készült videót itt tekinthetitek meg:

A Maci oviban jártunk

FONTOS!

A feltett videó és képanyaghoz tartozunk némi magyarázattal.  

Választott feladatunkhoz – rendhagyó drámás történelemóra sérült gyerekeknek – a teljes foglalkozásról készült videó felvétel, amelynek a itt a blogunkon, valamint a közösségi oldalunkon csak egy-egy részletét láthatjátok. Nem véletlenül. Kivételesen nem a technika ördöge bánt el velünk, ez saját, közös döntésünk.

Kaptunk engedélyt arra - az érintettektől -, hogy az elkészült anyag a versenyben teljes egészében felhasználható, közösségi médiában közzétehető. Mi mégis úgy döntöttünk, hogy nem. 

Nem, mert az ember felelős a barátaiért, szereti őket, védi őket. Ezek a gyerekek – reméljük, joggal mondhatjuk így – a barátaink lettek, így személyiségi jogaikat tiszteletben tartjuk, még akkor is, ha ez esetleg okoz némi pontveszteséget számunkra. 

Egyet tudunk csak hozzátenni, köszönjük, hogy ott lehettünk, köszönjük, hogy megismerhettünk Benneteket!

 

 

Gondolatok az első találkozásról

írta: Klári

Kedden, a második óra után indultunk a suliból a Maci oviba. Az egész csoporton feszültség lett úrrá, nem tudtuk mire számítsunk. Amikor megérkeztünk először az intézmény igazgatójához, Dobó Katalinhoz mentünk, ő fogadott minket és mondta el, hogy tényleg mi is vár ránk. 

Az első megdöbbenés akkor ért bennünket, amikor közölték velünk, hogy velünk egykorú gyerekekkel fogunk találkozni. A második pedig akkor, mikor Kati néni azt mondta, nem vár tőlünk semmit, bármikor kijöhetünk és nem szégyen sírni. Nem értettük mire gondol, úgy gondoltuk nem lesz okunk arra, hogy sírjunk, erősek vagyunk. Akkor még nem is tudtuk, nem sokszor fogunk az életben ennél nagyobbat tévedni.

Amikor először léptünk be sérült társaink osztálytermébe, az érzelemnyilvánítás legkülönbözőbb formái fogadtak minket. Volt aki sikoltozott, a kezét rázta, dobogott, nevetett. Akkor tudtuk meg, hogy a többség nem is tud beszélni. Ez volt az úgynevezett „első sokk”. 

Amíg bent voltunk a teremben egy furcsa légkör vett minket körbe, valahogy ezt éreztük természetesnek, mintha mindig közöttük lettünk volna. Csodálatos volt látni ahogy rövid időn belül elfogadtak minket és bíztak bennünk és ami a legfontosabb őszinték voltak. Nem volt semmi hamisság a gesztusaikban, szavaikban.

A „második sokk” akkor ért bennünket, amikor elköszöntünk tőlük, kijöttünk az osztálytermükből és újra egymás között voltunk. Hirtelen nem is tudtunk mit mondani. Akkor értettük meg, mit magyarázott az irodalom tanárunk a katarzis élményről. Ez ennek akár az iskola példája is lehetett volna. Amíg csak TV-ben láttuk, vagy olvastunk ezekről a gyerekekről nem is tudtuk mi a valóság, amikor meg már tudtuk, nem tudtuk mit kezdjünk vele.

Mikor visszaértünk az iskolába, egyből a mentorunkhoz mentünk. Először alig tudott értelmes gondolatokat kihúzni belőlünk és úgy döntött, elkér a következő óráról is minket. A büfébe mentünk, ott körbe ültünk, ekkor már pedig szinte letámadtuk az érzéseink elemzésével. Nem én voltam az egyetlen, akinél eltört a mécses. Talán a sajnálat volt a legerőteljesebb érzés bennünk, pedig az összes felnőtt, aki körülöttünk volt azt mondta, nem kell őket sajnálnunk nekik ez a természetes. De ezt könnyű mondani, és ezt ők is tudták.

Mi is tudtuk, azokat, amiket ők is elmondtak nekünk, hogy megnyugtassanak minket, de akkor tudtuk bennünk (legalábbis bennem biztosan), akkor és ott amikor beléptünk az osztályterembe megváltozott valami.

Már nem tudtuk komoly problémának venni azt, hogy kiknek ki tetszik, kin milyen ruha van és az hogyan áll rajta, vagy, hogy hányast kapunk a következő dolgozatra. Egyszerűen semminek tűnt ahhoz képest, hogy valaki 14-15 évesen mennyire örül annak, hogy tudja: mennyi 6+4.

"Itt vagy te és én bennünk a világ
Az érzések olyan egyformák
És a szívünk legmélyén
Ugyanúgy élünk mindent át
Te és én."    

itt meg is hallgathatod:

Bennünk a világ - Rácz Gergő 

Választott feladatunkról

Olyan önkéntes munkát kerestünk, melyben fontos célként fogalmazódik meg a társadalmi beilleszkedés, egyenlőség.

Úgy döntöttünk, hogy sérült gyerekekkel szeretnénk valamilyen programot/foglalkozást szervezni, és ezt lehetőleg valahol könnyen megközelíthetően tehessük, így feladatunk színhelyének a jászberényi Maci Alapítványi Óvoda, Fejlesztő Iskola és Egységes Pedagógiai Szakszolgálatot választottuk, mert itt sajátos nevelési igényű gyerekekkel is foglalkoznak, és itt megkapják a számukra szükséges ellátást, fejlesztést.

A Maci Óvoda   

Sokan nem tudják kik azok a sajátos nevelési igényű (SNI-s) gyerekek, hiszen nem sokan érintettek közvetlenül ebben a témában. Ha az interneten rákeresünk, akkor sem tudunk meg sokkal többet erről, hiszen szinte mindenhol törvényeket, jogszabályokat és azok magyarázatait találjuk. Sajátos nevelési igényű gyerekeknek azokat a gyerekeket nevezzük, akik testi, értelmi, érzékszervi, beszédfogyatékosak, autisták, több fogyatékosság együttes előfordulása miatt halmozottan fogyatékosak, vagy pszichés fejlődés zavaraik miatt a nevelési, tanulási folyamatban tartósan és súlyosan akadályozottak. Felmerül a kérdés, hogy mi hogyan tudunk segíteni?

A Bagoly osztály tanulói mellett 4 pedagógus tevékenykedik minden nap. Az SNI-s gyerekek fejlesztő iskolai osztályában több különböző, más típusú ellátást igénylő gyerek van, fejlődésük érdekében az lenne a legjobb, ha mindegyikük mellett lenne egy külön segítő, aki az egyéni fejlődésüket támogatja. Ezért a fejlesztő iskolában szívesen veszik, ha a csoport foglalkozásaira az arra elhivatottságot érzők bekapcsolódnak és segítenek a gyerekeknek egyéni feladatuk elvégzésében.

 A Maci ovi a Facebookon..