Gondolatok az első találkozásról

írta: Klári

Kedden, a második óra után indultunk a suliból a Maci oviba. Az egész csoporton feszültség lett úrrá, nem tudtuk mire számítsunk. Amikor megérkeztünk először az intézmény igazgatójához, Dobó Katalinhoz mentünk, ő fogadott minket és mondta el, hogy tényleg mi is vár ránk. 

Az első megdöbbenés akkor ért bennünket, amikor közölték velünk, hogy velünk egykorú gyerekekkel fogunk találkozni. A második pedig akkor, mikor Kati néni azt mondta, nem vár tőlünk semmit, bármikor kijöhetünk és nem szégyen sírni. Nem értettük mire gondol, úgy gondoltuk nem lesz okunk arra, hogy sírjunk, erősek vagyunk. Akkor még nem is tudtuk, nem sokszor fogunk az életben ennél nagyobbat tévedni.

Amikor először léptünk be sérült társaink osztálytermébe, az érzelemnyilvánítás legkülönbözőbb formái fogadtak minket. Volt aki sikoltozott, a kezét rázta, dobogott, nevetett. Akkor tudtuk meg, hogy a többség nem is tud beszélni. Ez volt az úgynevezett „első sokk”. 

Amíg bent voltunk a teremben egy furcsa légkör vett minket körbe, valahogy ezt éreztük természetesnek, mintha mindig közöttük lettünk volna. Csodálatos volt látni ahogy rövid időn belül elfogadtak minket és bíztak bennünk és ami a legfontosabb őszinték voltak. Nem volt semmi hamisság a gesztusaikban, szavaikban.

A „második sokk” akkor ért bennünket, amikor elköszöntünk tőlük, kijöttünk az osztálytermükből és újra egymás között voltunk. Hirtelen nem is tudtunk mit mondani. Akkor értettük meg, mit magyarázott az irodalom tanárunk a katarzis élményről. Ez ennek akár az iskola példája is lehetett volna. Amíg csak TV-ben láttuk, vagy olvastunk ezekről a gyerekekről nem is tudtuk mi a valóság, amikor meg már tudtuk, nem tudtuk mit kezdjünk vele.

Mikor visszaértünk az iskolába, egyből a mentorunkhoz mentünk. Először alig tudott értelmes gondolatokat kihúzni belőlünk és úgy döntött, elkér a következő óráról is minket. A büfébe mentünk, ott körbe ültünk, ekkor már pedig szinte letámadtuk az érzéseink elemzésével. Nem én voltam az egyetlen, akinél eltört a mécses. Talán a sajnálat volt a legerőteljesebb érzés bennünk, pedig az összes felnőtt, aki körülöttünk volt azt mondta, nem kell őket sajnálnunk nekik ez a természetes. De ezt könnyű mondani, és ezt ők is tudták.

Mi is tudtuk, azokat, amiket ők is elmondtak nekünk, hogy megnyugtassanak minket, de akkor tudtuk bennünk (legalábbis bennem biztosan), akkor és ott amikor beléptünk az osztályterembe megváltozott valami.

Már nem tudtuk komoly problémának venni azt, hogy kiknek ki tetszik, kin milyen ruha van és az hogyan áll rajta, vagy, hogy hányast kapunk a következő dolgozatra. Egyszerűen semminek tűnt ahhoz képest, hogy valaki 14-15 évesen mennyire örül annak, hogy tudja: mennyi 6+4.

"Itt vagy te és én bennünk a világ
Az érzések olyan egyformák
És a szívünk legmélyén
Ugyanúgy élünk mindent át
Te és én."    

itt meg is hallgathatod:

Bennünk a világ - Rácz Gergő